× 2. fejezet - Alvajáró ×

Szemeim kereken merednek apámra, aki kérdésemre hirtelen nem tudja, mit is válaszoljon.

- Iskola. Azért hoztunk ki az utolsó pillanatban, hogy be tudd fejezni a gimnáziumot, és tudj majd kezdeni valamit az életben. Úgyhogy holnap mehetsz.

Pislogok. Nagyon sokat. Ugye most csak viccelnek velem? Kihoznak egy börtönből, és bedugnak egy másikba? Ráadásul utálok tanulni, de járjak iskolába? Na, biztos hogy nem! Apám észreveszi rajtam, hogy nem túlságosan örülök a hírnek, ezért biztatásképp megszorítja a kezem. Erre csak egy dühös pillantást lövellek felé, ő pedig veszi a lapot, és inkább elenged.

- Nos, akkor talán pakolj ki, ha pedig megéhezel, gyere le. Van vacsora.

Bólintok, majd újból becsukom az ajtómat. A hírtől sokkolva kezdem el kiszórni a cuccaimat a táskámból, és csak hagyom, hadd essen minden oda, ahova épp érkezik. Nem sok mindenem van, amit el kellene pakolni, a pár szakadt ruhámon, néhány könyvön, és a kalapjaimon kívül. Egy éles pillantást vetek a nagy szekrényre, mely az ágyammal szemben helyezkedik el. Hatalmasra tárom a két ajtaját, és szemügyre veszem belülről is. Arra gondoltam, hogy üres lesz, de amint kinyitom, látom, hogy ruhakupacok foglalják el egyik oldalt a polcokat, a másik felében pedig vállfára aggasztva függ pár darab. Gondolok egyet, és egyesével kiszedegetem a ruhákat, hogy aztán sorban dobáljam arrébb őket. Egyáltalán nem az én ízlésem. Pár alapdarab marad a szekrényben, amiket talán hajlandó leszek egyszer hordani, azonban a padlón egy nagy kupac gyűlt össze, hála a szelektív gyűjtési módszereimnek. A saját holmiim bepakolom a kiszedettek helyére, majd úgy döntök, hogy megnézem a fogva tartóimat. 
A szüleim a konyhaasztalnál ülnek, és suttogva beszélgetnek. Ahogy befordulok az étkezőbe, mindketten elhallgatnak, és kíváncsian néznek rám. Kihúzom az egyik széket, majd lassan leülök. Még mindig bámulnak.
- Mi az? Mit néztek ennyire?
Szavaim kicsit kemények, látom anyámon, ahogy apró grimaszra húzza arcát. Eddig jól haladunk.
- Semmit, Cassie. Nem vagy éhes?
Kedveskedés. Úgy tesz, mintha érdekelné, mi van velem. Mintha az elmúlt 10 esztendőben az anyámként viselkedett volna. Legszívesebben arcon csapnám valamivel, hogy ő is érezzen egy kis fájdalmat. De rájövök, hogy a fizikai fájdalom hamar elmúlik. Ide valami más kell. Ezért megpróbálok megütni egy olyan kemény hangszínt, amit csak tudok.
- Reggel kirángattak az ágyamból, hogy pakoljak, mert hazamegyek. Amint ez megtörtént, csendben kellett ülnöm két órán keresztül, reggeli nélkül. Majd jöttetek értem, és újabb két óra ment el azzal, hogy idehozzatok. Körülbelül egy órája lehetek itt. Nem, azt hiszem, ez alatt az idő alatt egyáltalán nem éheztem meg!
Látni akarom, hogy a lelkedbe tapostam. Mondd, hogy sikerült! - könyörgök magamban. Azok ketten csak összenéznek, majd apám bólint. Tehát valószínűleg egyikük felfogta, mire akartam célozni. Végre valahára! Anyám feláll, elővesz egy tányért, és pakol rá valamit. Közben apám odahív, hogy üljek le. Nagy duzzogva helyet foglalok, a lehető legmesszebbre tőlük. Apám szemében csalódottság csillog. Ez engem felvillanyoz. Mintha csak karácsony lenne, és az ajándékaimat bontogatnám. Felbecsülhetetlen!
Anyám lerakja elém a tányért, amin valami tészta és hús van. Megkordul a gyomrom. Régen volt már, hogy valami normálisat ettem. Az intézetben lévő kaja inkább hasonlított a disznók elé rakott moslékra, és az íze sem volt különb. Így legyűrve a büszkeségem, egy falatot helyezek a számba. Az ízek elöntik ízlelőbimbóimat, és hirtelen úgy érzem magam, mint aki a mennybe került. Ha más nem is, az étel nagyon hiányzott! Olyan hamar falom be az egész tányérra való ebédet, hogy azok ketten még pislogni is elfelejtenek.
Anyám ezt jó jelnek véli, mert megkérdezi:
- Szeretnél még?
Csak bólintok, majd a kezébe nyomom a tányért. Nehogy azt gondolja, hogy emiatt majd kis angyalkává fogok változni, mert akkor hiú reményeket táplál. Az nem fordulhat elő velem! Apám egy ideje már néz, mire rámordulok:
- Mi az? Ennyire érdekes vagyok?
Egy izom megrándul az arcán, de nem szól vissza. Nem csatlakozik a kis játékomhoz.Helyette inkább felesleges locsogásba kezd.
- Ha végeztél, elnézhetnénk a közeli áruházba. Kellene venni neked pár dolgot, amit elvihetsz magaddal az iskolába. Jó ötlet, nem?
Nem. Kicsit sem. Sőt, borzasztó ötlet! Komolyan, tényleg azt hiszi, hogy ezzel majd eléri, hogy normálisan viselkedjek vele? Velük? Ezt benézte.
Azonban arra hamar rádöbbenek, hogy apám az ilyenekkel kicsit sem viccel. Így vasárnap délután, az utolsó szabad napomon, a város legnagyobb áruházában álldogálok, és egy bazi nagy kocsival követem apámat, aki boltról boltra jár, és egyre csak szórja bele a cuccokat. Egy papírírószer boltnál állunk meg épp, és az iskolatáskákat kezdi mutogatni nekem. 
- Melyik tetszene? Szerintem vannak itt nagyon aranyos darabok is!
Körbenézek a kínálaton, de minden, ami eszembe jut róluk, az az utálatos, nem az aranyos. Rózsaszín táskák, mintás táskák, valamelyiknek még plüss fül is van az oldalán, mintha csak egy ártatlan plüssmedvét kényszerítenének arra, hogy könyveket tömhessenek a gyomrába. Ez az ötlet tetszik, de a táska már kevésbé. Apám kezdi egy kicsit felhúzni magát, látom a homlokán kidagadó érből.
- Cassie, választanod kellene. Nem érünk rá egész nap, remélem ezt megérted!
- Nem lehetne valami, hogy is mondjam, kevésbé giccses darabot a szemem elé rakni? Ettől a sok szartól megvakulok!
Az eladó elkerekedett szemekkel néz hol rám, hol apámra, miközben valószínűleg azon jár az agya, hogy ki kellene zavarnia minket az üzletből. Azonban apám ezt is el tudja intézni. Még nem robban.
- Akkor mégis milyet szeretnél, ha? Mi az, ami megfelel neked?
Az eladóra nézek, hogy még véletlenül se kelljen annak a kígyónak a szemébe pillantanom.
- Egy sima fekete hátizsákot szeretnék, és ígérem, már itt sem vagyok!
A nő bólint, majd bemegy egy ajtón, ami a pult mögött helyezkedik el. Gondolom, az lehet a raktár. Apám megtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, majd rám néz.
- Muszáj mindent, és mindenkit utálnod?
Mielőtt válaszolhatnék, a nő a kezembe nyomja a sima iskolatáskát, amit elveszek tőle, majd kedvesen apámra mosolygok, és úgy felelek.
- Ha tíz évet töltenél egy intézetben, ahol mindenki azon van, hogy megszabaduljon tőled, te sem lennél elragadtatva a helyemben!
Azzal a kocsiba dobtam a táskát, és otthagytam őket, hadd intézzék el a dolgaikat.