× 1. fejezet – Tűz és harag ×

Zenéért katt

Egy kínkeserves autóút után végre kikászálódhatok az illatosítótól bűzlő járműből, amitől olyan hányingerem támadt, hogy megpróbálok nem hangosan öklendezni. Drága édesanyám végigmér, gondolom észrevette, hogy gyorsabban veszem a levegőt. De nem kérdez semmit. Miért is tenné?

Apám kiveszi a csomagtartóból az utazótáskámat, amibe belefért minden cuccom. Ruhák, használati tárgyak, egyéb létfontosságú dolgok, majd elindult a bejárati ajtó felé. Miután rájöttek, hogy őrült vagyok, úgy döntöttek, talán egy kis környezetváltozás jót tesz majd, így magunk mögött hagyva Chicago városát, fogtuk magunkat, és átköltöztünk az esős, unalmas Londonba, ahol az eddig is csekély mértékű életkedvem a nulla alá csökkent. Egyedül a házunkat szerettem, mert hatalmas volt, mint egy kastély, nem túl díszes, afféle régi, de elegáns. És volt benne valami hátborzongató is. Talán a ház előtt álló nagy tölgyfa miatt, ami egész évben beárnyékolta az utca felé néző részt, és az erkélyt is.

Tíz év után újra a ház előtt állni pedig felemelő érzés. Mintha csak hazaérkeznék. De azt mondják, otthon ott van, ahol szeretnek. Engem pedig senki sem szeret. Lassan elindulok apám után, és mosolyogva hallgatom, ahogy a falevelek csikorognak lépteim alatt. El is határozom, hogy amint kipakolok, és túlesek a kötelező beszélgetésen, és az „örülünk, hogy itthon vagy” maszlagon, egyből kijövök ide, talán sétálok egyet. Az ajtó nyikorogva tárul ki előttem, én pedig úgy lépem át a küszöböt, mintha csak a templomba lépnék be. Fura, de mintha éreznék valamit. Lehet, hogy csak az álmosság beszél belőlem. Vagy valóban őrült lennék? Nem, az teljesen kizárt.

El is felejtettem, mennyire hatalmas a beltér. Csak forgatom a fejem, próbálok rájönni, mi az, ami megváltozott, mióta utoljára kiléptem innen. De nem találom a megoldást. A szüleim megállnak a lépcső alján, és türelmesen várják, hogy körbeszaladjak a nappalin, megérintve minden egyes bútort és dísztárgyat, mintha attól az elmúlt tíz év összes emléke megváltozna. Aztán rájövök, hogy ez hülyeség. Ők bedugtak engem egy elmegyógyintézetbe, most pedig elvárják, hogy úgy tegyek, mintha minden normális lenne. Mintha én normális lennék. Komor arccal megállok előttük, de mindketten kitartóan mosolyognak rám. Legszívesebben lekaparnám az arcukról még a bőrt is.

- Cassie, gyere, megmutatjuk a szobád. Egy picit felújítottuk, reméljük, elnyeri a tetszésed.

Apám jópofizása visszahozza a hányingeremet. Megvonom a vállam, fellépek a lépcsőre, és otthagyom őket. Hallom, hogy jönnek utánam. Elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon ha menekülni próbálnék, merre kellene futnom. Elvégre az emelet elég magasan van, az ablak nem lenne jó megoldás. Kivéve, ha szeretnék egy-két törést. Ezt az ötletet inkább elvetem, és tanácstalanul megállok a folyosó közepén. Emlékeim között kutatva próbálok rájönni, hogy melyik lehet az én hálóm, de hiába, semmi. Hátrafordulok, és megvárom, míg apám mellém ér, majd megsimítja a vállamat, és odamegy az egyik, baloldalon elhelyezkedő ajtóhoz. Magához int, mire unottan odasétálok, és várom, hogy végre lenyomja a kilincset.

- Mint mondtam, az egészet felújítottuk, csak a te kedvedért! – mondja el még egyszer, én pedig csak forgatom a szemem. Azt hiszem, végre leesik neki, hogy nem különösebben izgat a téma, csak szeretnék már végre kipakolni, és pihenni. Hatalmasra tárja előttem az ajtót, nekem pedig kiég a retinám. Komolyan, mégis mit gondoltak, hány éves vagyok? Tíz?

Az egész szoba rózsaszín, ráadásul az a visszataszító baba pink árnyalat. A falak, a szőnyeg, de még az ágyam is. A bútorzat pedig fehér. Hányinger. Érdekes fintort vághatok, mert anyám elkerekedett szemekkel kérdezi meg:

- Nem tetszik, kincsem?

Felnevetek. De nem azzal az ártatlan nevetéssel. Mélyről jön, és ördögien hangzik. A szüleim tesznek is egy lépést hátra, és megrökönyödve figyelik, ahogy hangosan hahotázok. Mikor kicsit nyugszik, megszólalok.

- Először is, ne szólíts kincsemnek, mert nem vagyok az. Másodszor pedig, ez itt – mutattam körbe a szobámnak nevezett poklon – undorító. Nem tudom, honnan szedtétek az ötletet, de nagy hiba volt. Az biztos, hogy amint lehet, átrendeztetem! – mondom ki könyörtelenül. Apám arca dühös grimaszba torzul, majd szinte ordítva felel.

- Inkább hálásnak kellene lenned, te kis taknyos, hogy elhoztunk onnan! Lehet, hogy jobban tettük volna, ha még egy évre ott hagyunk, hogy aztán 18 évesen elküldjenek, és azt kezdj a nem létező életeddel, amit akarsz!

Fájdalmat kellene éreznem. De sajnos a szavai kicsit sem leptek meg, és fájdalom helyett inkább düh vette át az érzéseim felett a hatalmat.

- Hálásnak? Ugyan miért? Mert elhoztatok? Kérlek, ha nem dugtok be oda, akkor most nem kellene itt fesztivált rendezni. Ja, hogy nincs életem? És azt kiknek köszönhetem? – ordítok, torkom szakadtából. Kezem ökölbe szorul, és nagyot ütök a rózsaszínre mázolt falba. Annak nem lesz baja, azonban a kezem sajogni kezd. De nem érdekel. Összehúzott szemekkel nézek a szüleimnek csúfolt kígyókra. Anyám sírni kezd, ami csak még jobban felidegesít. Minek bőg? Én sírhatnék, hiszen engem dugtak be a gyogyóba, rólam gondolja mindenki, hogy megőrültem. És még nekik áll feljebb? Na, azt már nem!

Kitaszigálom őket a szobából, minden izmomat megfeszítem, de apám így sem akarja feladni. De ma rossz emberrel kezdett ki. Minden idegemmel arra koncentrálok, hogy kezeimbe minél nagyobb erőt vigyek, és egy nagyot lökök a férfin, aki megbotlik, és kilép az ajtón. Azzal a lendülettel be is csapom, majd a zárba helyezett kulcsot elfordítom, hogy nem tudjanak visszajönni. Pár másodperc sem telik el, de apám dörömböl az ajtón, és arra kér, hogy engedjem be. Azonban ezt nagyon elrontotta. Nem fogom beengedni, azt már nem!

Helyette inkább kiordítok neki:

- Hagyj békén, hadd éljem a nem létező életemet! Nem kértem, hogy hozzatok el, nem kértem, hogy legyetek a szüleim! Akkor ti se kérjetek tőlem semmit!

Hatalmas sóhaj szakad ki belőle, még a csukott ajtón keresztül is tisztán hallom. Csak nem találtak be nála a szavaim? Mert akkor nagyon jól játszok. Apró mosoly jelenik meg az ajkaimon. Szülők - Cassie, 0:1. Hogy valamit kezdjek is magammal, valamint azzal a pokollal, amit szobának csúfoltak, kinyitom a hatalmas ablakot, engedve, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Undorodva vetek egy pillantást az odahelyezett rózsaszín függönyre, és azzal a lendülettel le is szakítom a helyéről. Apám még mindig kitartóan áll az ajtóban, valószínűleg tökéletesen hallja, hogyan rendezem át a helyiséget, ezért jólelkűen újra bekiabál:

- Cassie… kérlek. Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan. Figyelj, kössünk egyezséget! Ha megígéred, hogy tisztelettel bánsz velünk, akkor holnap iskola után elmegyünk, és veszünk neked új cuccokat.

Na, erre felkapom a fejem, azzal a lendülettel odaérkezem, elfordítom a kulcsot, és feltépem az ajtót. Apám homloka csupa ránc, és meglepődve néz rám, mintha csak azt jelentettem volna be, hogy a lányokat szeretem. Azonban aki a legjobban megszeppent kettőnk közül, az én voltam.

- Hogy értetted, hogy holnap suli?