× Prológus - Őrült Kalapos ×

Zenéért katt

Összefirkált, kopott falak körülöttem. Ujjaim monoton ütemben dobolnak a már tiszta felületű mahagóni asztalkámon. A falat nézem, miközben várok. Tíz éve még tiszták és fehérek voltak, de idekerültem, és a hatalmas fantáziám átvette az irányítást az elmém felett. Legalábbis nekem ezt mondták. Papír híján be kellett érnem ezzel a felülettel, s mikor úgy éreztem, hogy el kell bújnom a világ sok mocska elől, csak leültem, és rajzoltam. Szóval az időm legnagyobb részében ezt csináltam. A nevelők nem örültek neki, de nem lehetett nekem parancsolni. Így most ha valaki egy pillantást vet a művemre, különböző furcsa alakra figyelhet fel. Végigsiklattam a szemem a négy téglaóriáson, és elégedetten bólintottam. Arc nélküli alakok, furcsa kalappal a fejükön. Erre a nevelőnőm azt mondta, hogy kiakasztó, és rendkívül beteg. Szerintem pedig csupán egy önarckép. Még kicsi voltam, mikor anyukám elmesélte nekem Alice történetét, aki beleesett egy lyukba, és eljutott egy varázslatos világba, ahol mindenféle különleges személlyel találkozott. Ezután tudtam, hogy anya ezt azért mesélte el, mert én is szereplek a történetben. Mert én vagyok az őrült kalapos. Arcot azért nem rajzoltam, mert nem tudtam elképzelni magamat. Persze tudom, a tükör mit mutat, de abban hiszek, hogy ez csak egy álca, ami eltakarja a valódi arcunkat, így az emberek már akkor tudnak ítélkezni felettünk, mikor még meg sem ismertek. Ezzel a húzással csak adni akartam egy esélyt az embereknek, hogy olyannak képzeljenek el, amilyennek szeretnének. De azért a vörös hajamat meghagytam, hiszen az az egyetlen dolog, amit szeretek magamon.

És hogy mi volt még ott? Nagy, mosolyra húzódó szájak, öltönyös nyulak, és mindenféle különös, elképzelhetetlen alak. Valamint feliratok. Imádok írni. Egyszer egy lány bejött hozzám, és megnézte a művemet. Egészen tetszett neki, aztán meglátta azt a feliratot a sarokban. 'Pirosra festjük a fehér rózsákat. Minden egyes árnyalat egy másik ember arcáról.' Elkerekedett szemekkel nézte egy darabig, ízlelgette magában ezt a két mondatot, majd rám nézett, és kirohant a szobából. Gondolom, nem értékelte az elvont stílusomat.

És most itt ülök, várok a szerető szüleimre. Azokra az emberekre, akik úgy látták, hogy a lányuk egy elvetemült őrült, és ezért bezáratták, megfosztva ezzel őt a gyerekkortól, barátoktól, és az első szerelemtől. Nem mintha minderre szükségem lett volna, elvoltam én a saját kis világomban. Mikor délutánonként be kellett ülnünk, és tanulni, én csak fogtam magam, és rajzolgattam, néha annyira belemerülve, hogy észre sem vettem, hogy dúdolgatok közben. Ennek természetesen nem örültek, de nem volt mit tenni. Nem tudtak rábírni arra, hogy tanuljak, és mégis tudtam mindent, amit kérdeztek. A hátam mögött a nevelők csak Varázsceruzának hívtak. Utáltam is. Ahogy utálom a szüleimet is, mert magamra hagytak.

Az óra mutatói egyre csak haladnak előre, de még mindig nem történik semmi. Úgy érzem, mindenem el van zsibbadva. Felpattanok a székről, mintha csak megharapott volna valami. A hirtelen mozdulattól a bútordarab felborul, és hangos csattanással összetalálkozik a padlóval. A teljes csendben ez a hang felér egy bomba robbanásával. Lehajolok, hogy felállítsam, és a kalapom után kapok, ami majdnem leesett a fejemről. Betolom a széket, épp akkor, mikor a szobám ajtaja kinyílik. Rose nevelőnő lép be rajta, arcán önelégült mosollyal. Végre megszabadulhat tőlem.

- Nos, Cassandra, a szüleid kinn várnak. Menj, és köszönj nekik!

Már megint csak a parancsolgatás. Ezek mást nem is tudnak. Unottan megforgatom a szemem, jelezve, hogy kicsit sem érdekel, és legszívesebben a pokolba küldeném őt is, és a szüleimet is.

- És mi van, ha nem akarok velük beszélni? - kérdezem, erősen megnyomva a mondat második részét, de Rose-t nem érdekli a lelki világom. Mintha nekem lenne olyanom. Közelebb lép, és megragadja a karomat, majd az ajtó felé rángat, úgy suttogja a fülembe.

- Kicsit sem izgat, mit akarsz, sőt, senki sem érdekel. Végre elmész innen, így vagy úgy, de nem maradsz itt.

Mikor a szüleim látóterébe érünk, enged a szorításon, és szó szerint a két felnőtt közé lök. Azok ketten úgy méregetnek, mintha még sosem láttak volna. Mondjuk tíz év hosszú idő, megnőttem, meg ilyenek. De ők cseppet sem változtak. Mindketten ölelgetni kezdenek, és olyan dolgokról csacsognak, amelyek kicsit sem foglalkoztatnak. Maguk után húznak a kijárat felé, miközben én a fogamat csikorgatom, és azt kívánom, bár meg se születtem volna.